Deák Ferenc híveként és barátjaként kapcsolódott be a közügyekbe. A fővárosi szabadelvű lapok vezércikkírója lett és költeményeket is írt, amelyek egy része mégis a szépirodalmi lapokban és a Kisfaludy Társaság felolvasó ülésein nyilvánosságra jutott. Az 1848. évi pesti országgyűlésen a szombathelyi választókerület képviselőjeként vett részt és követte az országgyűlést Debrecenbe, majd Buda bevétele után, újra Pestre és Szegedre is. A szabadságharc után hadi törvényszék elé állították és fogságot is szenvedett. Már 1850-ben amnesztiát kapott. Visszatért szülővárosába, miután az osztrák jogból a vizsgát letette és ügyvédi irodát nyitott. Gróf Apponyi György országbíró, Deák Ferenc ajánlatára, 1860-ban az országbírói értekezletre hívta meg. Az intézet helyzetének megszilárdításában együttműködött Csengery Antallal, Korizmics Lászlóval és Lónyay Menyhérttel. Külföldi utazás (1862) után a Földhitelintézet egyik létrehozójaként annak jogügyi igazgatója lett (1863). Az 1865. évi alkotmányos országgyűlésre a szombathelyiek újra megválasztották képviselőjüknek. 1866. december 1-jén a közjogi kiegyezés érdekében tartott nevezetes beszédet.

Az Andrássy-kormány megalakulásakor a koronázott király, ismét Deák Ferenc ajánlatára, Horvátot 1867. februárjában igazságügy-miniszterré nevezte ki. Lelkesedéssel fogott nagy munkáihoz, amelyek az igazságügyi tárca elvállalása után rá vártak. Örömmel üdvözölte az 1848. évi alkotmánynak lényegében újabb szankciót adó 1867. évi kiegyezést. Horvát jelentős liberális reformokat kezdeményezett az igazságszolgáltatás területén: a közigazgatás és az igazságszolgáltatás kettéválasztását, a bírói függetlenség és elmozdíthatatlanság kimondását, a bírák felelősségének törvényi szabályozását. Horvátnak komoly ellenállással kellett szembenéznie számos reformelképzelése ügyében, így a szükséges tényezők hiányában akkor még életbe nem léptethető szóbeliség és közvetlenség rendszerének legalább útját egyengette sokat kárhoztatott perrendtartásában, amelyet az eredeti szöveget lényegesen felforgató országgyűlési módosítások folytán az övének mondani alig lehetett; a királyi kuriát semmitőszékre s legfőbb ítélőszékre osztotta s a királyi táblával együtt megtisztította az oda nem illő papi és mágnási (prelátusi és bárói) elemektől; megkísérelte a királyi tábla felosztását is, azonban ezt akkor a minisztertanács nem fogadta el; a régi úrbéri viszonyok maradványait eltisztította; a büntető gyakorlatra vonatkozó humánus intézkedéseiben a bilincsek alkalmazását, a botbüntetést, a vérdíjat eltörölte; a polgári házasság akkor még meg nem érett kérdésében is a legszabadelvűbb álláspontot foglalta el. 1871. májusában lemondott miniszteri állásáról s így kezdeményezett nagyszerű reformtörekvései csonkán maradtak és csak évtizedek múlva jutottak, legalább egy részükben, érvényre.

1878-ban végleg visszavonult a közélettől és ettől fogva szépirodalommal is foglalkozott. 1887-től a Kisfaludy Társaság tagja. egy nagyobb pénzintézet, az akkor alkotott s azután más intézetekbe olvadt magyar földhitel-részvénytársaság igazgató-elnöke s majd a herceg Esterházy-féle javaknak legfelsőbb helyről kinevezett zárgondnoka lett s e két éven át viselt hivatalában a kezelésére bízott roppant tömeg rendezését komolyan munkába vette, a tisztázás alapos terveit előkészítette, közben herceg Esterházy vendégszeretetét a természetvizsgálók s orvosok soproni gyűlésén, Kismartonban és Fraknó várában fényesen képviselte; de tervei keresztülvitelében legyőzhetetlen akadályokra találva, az állást másoknak engedte át s nyugalomba vonult.