Kremsner János és Vogel Anna fiaként született. Apja Ukkon és a Dabronchoz tartozó Ötvöspusztán gazdatiszt, és volt egy kisebb birtoka is. Családi nevét 1867-ben gyermekeivel együtt változtatta Rákosira. Az 1850-es évekelején a család Türjén is lakott (lakóházukat a Dunántúli Közművelődési Egyesület 1942-ben táblával jelölte meg). I. Ferenc József magyar király 1896. október 10.-én nemességet és a „mindszenti” nemesi előnevet adományozta neki.

Rákosi Jenő iskoláit Sárváron kezdte és hat gimnáziumi osztályt végzett Kőszegen, majd Sopronban a szent Benedek-rendiek gimnáziumában. Szerencséjére a költői hajlamú ifjúnak, Lóskay Jeromos és Hollósy Flórián és még egy pár jeles tanár pártfogása mellett mint IV. osztályú fiúnak, sikerült a soproni római katolikus gimnáziumban a megindult politikai mozgalmak nyomása alatt magyar önképző társulatot alakítania, mely kezdetben ugyan német nyelvű volt, 1859-től azonban teljesen magyarrá lett. Itt főleg novellákat, de később színdarabokat is írt.

Mivel atyja időközben különféle csapások miatt elszegényedett, hogy a kilenc élő gyermekkel megáldott szülők terhén könnyítsen és kenyerét maga megkeresse, iskolai pályáját abbahagyta és Somogyba ment, ahol 1860 őszétől 1862 tavaszáig Lengyeltótiban, Zichy János gróf birtokán, Perlaky József tiszttartó gyermekeinek korrepetitora és egyszersmind gazdasági gyakornok volt. Az írói pálya iránti hajlama itt kezdett legelőször megnyilvánulni, folytonosan tanult és írt, szintén apróbb színdarabokat.

Zichy János gróf nem egyszer lepte meg tanulmányozás és írogatás közben a fasorok árnyékában, amikor a szántóvetők után kellett volna járnia és amikor őt egy ízben így találta, megmondta, hogy neki tudós gazdatisztre nincs szüksége. Rákosi elbúcsúzott tehát az ekeszarvától. Még e méltán lehangoló nyilatkozat után sem mondott le a gazdasági pályáról és még abban az évben (1862) Jankovich József birtokára, Öreglakra (Somogy megye) ment írnoknak. Itt mintegy 13 hónapot töltött, azonban 1863 júniusában végképp megvált a gazdasági pályától és Pestre ment. Itt Hérics János barátja jó indulatú és erélyes közbelépésére elhatározta magát tanulmányainak folytatására. Sok küzdelem után sikerült a helytartó tanácstól engedélyt nyernie a végzett hat osztálynak egy év alatti kiegészítésével, illetőleg a VII. és VIII. osztály összevonásával a soproni bencéseknél érettségi vizsga letételére. Az 1863-1864. iskolai évre rendkívüli hallgatónak iratkozott be az egyetem jogi karára, ahol azt el is végezte. Egyszersmind folytatta költői tanulmányait és munkálkodását (főleg az angol irodalom iránt érzett vonzalmát és Shakespeare-t tanulmányozta), és nehéz anyagi viszonyok közt, ügyvédeknél gyakornokoskodva tartotta fenn magát.

1864. első felében írta meg V. László című drámáját, második felében az Aesopus-t; ez 1866. október 14-én került először színre ez a romantikus dráma a Nemzeti Színházban (Győrött egy nappal előbb adták) és határozott sikert aratott. A fiatal író mint a magyar dráma úttörője tűnt fel és csakhamar szoros barátságba lépett az irodalom és közélet nevezetességeivel.

1867 márciusában a Pesti Napló­ kötelékébe lépett, amely akkor a Deák-párt orgánuma volt. Kemény Zsigmond báró hívta a laphoz munkatársául, aki Rákosi Régi dal régi dicsőségéről című darabjának bírálója volt az Akadémiánál, nem annyira azért, hogy foglalkoztassa, mint inkább, hogy színművek írására anyagi gondoktól független helyzetet nyújtson neki. Igy lett Rákosi újságíró. A Pesti Naplóban a „Bécsi dolgok” című rovatot vette át, örökébe lépvén Salamon Ferencnek. E rovat ismertető és polemikus cikkeiben végigharcolta a kiegyezést és élénk tollával, aktuális stílusával igen népszerűvé tette a rábízott rovatot. Pár hónap múlva, külön tiszteletdíjjal, már vezércikkeket is íratott vele Kemény. Emellett nagy része volt a Borsszem Jankó megalapításában (1868. január 5.), ahol magyar-deák makaróni versei egy időben nagyon kapósak voltak. Bár így igen tevékeny hírlapíró lett, a szépirodalomhoz se lett hűtlen. Foglalkozott Shakespeare-fordítással is és a Magyar Shakespeare-ben négy fordítás jelent meg tőle a Kisfaludy-társaság kiadásábn, a Felsült szerelmesek, az A windsori víg asszonyok, az Ahogy tetszik és a Cymbeline.

1869-ben a Kisfaludy Társaság is tagjai közé választotta és ott székét Szép Ilonka c. drámai költeményének egy felvonásával foglalta el.

Drámaírói pályája a Csiky Gergelyé előtt (később párhuzamban) ezalatt folyton emelkedőben volt. Akkoriban készült a Népszínház, és Rákosi a létrejötte érdekében igen sokat tett; az eszmét terjesztette és a népgyűléstől a végső stádiumig szolgálta; gyűjtője, vezetője, jegyzője volt a bizottságnak és minthogy kvalifikált színigazgató nem akadt, őt kérték fel igazgatóul. Ő vállalkozott és a pályázati hirdetés mellőzésével, 1875-ben átvette az intézetet 10 000 forint évi bérrel. Nagyszabású társulatot szervezett és a népszínműveket, operetteket és látványosságokat kultiválván, megteremtette közönségét és jövőjét is. A német színházat jobb előadás és azon szerződés által gyengítette meg, melyet a párizsi Société des auteurs et compositeurs társulattal kötött, miszerint minden Párizsban sikeres darab előadási jogát Budapestre nézve biztosította a Népszínháznak. 1881-ig állt a színház élén és ezalatt nemcsak igazgató, hanem rendező, fordító, átdolgozó is volt.

1881-ben történt a Pesti Hírlap meghasonlása, amikor Csukássi József többekkel együtt kivált e lap szerkesztőségéből, felszólította Rákosit, hogy vele együtt alapítsa meg a Budapesti Hírlapot (1881. június 15.). Ezen politikai napilapnak Rákosi és Csukássi József voltak szerkesztő-tulajdonosai (utóbbinak 1891. május 27-én történt halála után Csajthay Ferenc lett a lap felelős szerkesztője; főszerkesztője és kiadótulajdonosa pedig Rákosi Jenő). Csakhamar a közönség egyik legolvasottabb lapjává lett; politikai pártállást nem foglalt a lap, főképp a nemzeti eszmét szolgálta. Rákosi leginkább vezércikkeket írt a lapba és irányát szabta meg; de mindjárt egy regényt is írt bele; A legnagyobb bolond címmel. Rákosi a Budapesti Hírlapnak negyven éven át volt főszerkesztője és állandó cikkírója. Célja volt, mint írja: „Mindennek pártolása és támogatása, ami a magyarság ügyét szolgálja az élet bármely mezején vagy vonatkozásában.” A lap a kiegyezés pártján állt, de szót emelt a nemzeti jogok bővítéséért.

A Magyar Tudományos Akadémia 1892. május 5-én levelező tagjának választotta. 1896. november 10-én magyar nemességet kapott mindszenti előnévvel; 1903. január 1-jén pedig a főrendiház tagja lett.

Rákosinak hatása volt a népszínmű fejlődésére is; ő fedezte fel és foglalkoztatta a korán elhunyt Csepreghy Ferencet is, akinek összes színműveit kiadta, 1881-ben. Pályájának súlya később inkább a hírlapírásra esett és mint vezércikkíró, polemikus és általában mint szerkesztő állt inkább előtérben; nagy fontosságú szépirodalmi munkássága is. Tollát előkelő ízlés mellett a nemzeti irány fanatikus kultusza jellemezte. A magyar nyelv purifikálása terén és a helyesírás reformja érdekében nevezetes munkát végzett. Az Otthon írók és hírlapírók körének alapítója és alakulásától (1891) annak elnöke volt; a fővárosi hírlapkiadói tisztviselők segítő egyesületének szintén elnöke; másodelnöke a dunántúli közművelődési egyesületnek és az országos nemzeti szövetség tanácsának; alelnöke az Uránia Magyar Tudományos Egyesületnek; választott tagja a múzeumok és könyvtárak országos tanácsának; a kormány által kinevezett tagja az Erzsébet-emlék országos bizottságának; végül tagja volt a szerzői jogról szóló 1884. XVI. törvénycikk 31. §-a értelmében Budapesten alakított állandó szakértő bizottságnak.

A 20. század elején Apponyiék koalícióját támogatta, majd gróf Tisza Istvánnal tartott: mint Tisza, ő sem akarta a háborút, de miután már Magyarország belekeveredett, a helytállásra buzdított, mert látta, hogy az ország léte forog kockán. Adyval való szembenállása is e kérdés kapcsán vált különösen élessé. Az irodalomban nem helyeselte a Nyugat politikai álláspontját, egyes szerzőinek erkölcsi szabadosságát és a nyugati irodalmi minták túlzott utánzását. Az 1920-as években a revizionista mozgalom egyik élharcosa volt. Művei 1912-ben 12 kötetben jelentek meg.

„Népszerűsége szinte példátlan, a Kossuthéval vetekszik, írása a közérzés egyetemének kifejezője”

Az 1920-as években a nemzetet és a törvényességet védte mind a radikális baloldal magyarellenességével, mind az erre válaszként a jogegyenlőséget megkérdőjelező radikális jobboldallal szemben. Létkérdésnek tartotta a gyilkos trianoni határok megváltoztatását, ezért dolgozott 87 éves korában bekövetkezett haláláig. 1926-ban írt emlékezései szerint előre látta a II. világháború közeledését, felmérte az ahhoz vezető okokat. 1928 júliusában Londonban, majd szeptemberben Velencében tárgyalt Lord Rothermere-rel, az utóbbi alkalommal Mussolini jelenlétében.

1929. február 8-án délelőtt 3/4 12 órakor a halotti szentségek felvétele után elhunyt. Örök nyugalomra helyezték 1929. február 10-én vasárnap délután a Kerepesi úti temetőben.